Căutare

Articolul:

A román vendégmunkások is úgy érkezhetnek Itáliába és főként Rómába, ahogyan mi mentünk (kezdetben) Magyarországra és főként Budapestre.

A római és általában az itáliai román bűnözés mélyebb okairól már akkor elkezdtem töprengeni, amikor megtudtam, hogy (az egykor talán magyar) Nicolae Mailatot (ahogyan a román tévéadók újabban emlegetik) Romulusnak is hívják.

Az persze, hogy Róma hírhedt rablógyilkosa éppen egy Romulus, lehet véletlen egybeesés, az azonban hogy az itáliai bevándorlók által elkövetett bűnesetek háromnegyedét annak a román közösségnek a tagjai követik el, amely olaszországi tapasztalataim szerint a másfél millióra becsült lélekszám ellenére sem közelítheti meg az összes bevándorlók háromnegyedét sem (az arány a legjobb esetben is fordított), korántsem lehet véletlen.

Az a kérdés persze, hogy miért épp Rómában és Itáliában vetemednek román honfitársaink törvényellenes cselekedetekre, indokolt. Az a feltevés azonban, miszerint az ok pusztán az olasz hatóságok (gyakran kétségtelenül megalázó) magatartásában rejlik, aligha tartható.

Ez a magatartás ugyanis nem kizárólag a román bevándorlókat sújtja. A kínaiakat, a hindukat, az arabokat, az ukránokat is sújtania kell. Hogy miért mégis mi, román állampolgárok vagyunk azok, akik megszegjük a törvényeket, nos ez az, ami tényleg magyarázatra vár. És alapos okkal feltételezhető, hogy az okok kulturálisak.

A nyár óta nyomaszt egy firenzei emlékem. Éppen a San Lorenzo-templomot kerestük a feleségemmel, amikor az egyik utcasarkon egy jól öltözött, jó arcú, harmincöt év körüli fiatalemberre lettem figyelmes, aki éktelen román dühvel szidta az olaszokat. Lehordta őket cigányoknak, tekergőknek, rabszolgatartóknak, mindennek.

Magam is megrémültem tőle. Félrébb húzódtam, nehogy a közelben álló karabinierik a végén a mi román útlevelünket is elkérjék. Egyszerűen nem értettem, honnan lehet bátorsága egy román állampolgárnak egy idegen országban úgy viselkedni, mint mondjuk, Marosvásárhely vagy Kolozsvár főterén.

S aztán eszembe jutott egy másik eset is, a feleségem egyetemista koromban elvitt egyszer a Csucsa körüli hegyekbe. Valahol az egyik csúcs körül összeakadtunk egy rokonszenves fiatal csobánnal. A feleségem (született nagyváradi lévén) kíváncsi volt: mióta élnek ott, mármint a hegyek tetején? A fiatalember kihúzta magát és büszkén kivágta: Traianus óta.

S rögtön utána egykori egyetemi tanárom is eszembe jutott, aki a hetvenes évek végén halálos komolyan magyarázta nekünk (román–magyar szakot végeztem), hogy a klasszikus latin későbbi, mint a román nyelv, mert hogy abból a népnyelvből alakult ki, melyet a román képvisel. Belegondoltam, hogyan érezheti magát Traianus büszke utóda, aki ráadásul még ama város névadójának a nevét is viseli, amelybe hazatér, ha ősei szülőhelyén mindenféle őshonosok úgy bánnak vele, mint egykor a rabszolgáikkal, azaz emberszámba sem veszik őket.

Nem volt nehéz elképzelnem, hiszen egyszer már engem is szállított le magyar határőr a nemzetközi gyorsról, mert azt mertem állítani, hogy nincs joga úti céljaimról érdeklődni. Utólag rá kellett ugyan ébrednem, hogy volt, ő azonban nem erről próbált meggyőzni, hanem azt akarta bemutatni, hogy nem vagyunk egyenlőek, Magyarországon ő az úr, én – a román – egyszerűen nem is számítok. Úgyhogy szépen a határállomáson éjszakáztam, s csak a reggeli gyorssal folytathattam utamat.

A kisebbségi ember önfegyelme talán akkor sem hagyhatott volna végképp cserben, de rágondolni is rossz, mire lettem volna képes, ha van bennem három deci. Romulusban a hírek szerint volt.

A román vendégmunkások is úgy érkezhetnek Itáliába és főként Rómába, ahogyan mi mentünk (kezdetben) Magyarországra és főként Budapestre. Azt már önmagában is vérlázítónak érezhetik, hogy az olaszok úgy bánnak velük, mint az arabokkal például. Arról nem is beszélve, hogy a diktatúra éveiben megszokhatták, hogy igenis ők azok, akiknek joguk van úgy bánni az „idegenekkel”, mint alacsonyabb rendű hazátlanokkal.

Übermensch aggyal elviselhetetlen lehet egyszerre alacsonyabb rendűvé lefokozott testben vegetálni.  A kilencvenes évek fordulóján már akadtak, akik azt jósolták, hogy a kontinuitáselmélet levét nem mi, magyarok fogjuk meginni. Úgy tűnik, nem tévedtek.